A mai nap csúcspoénja már akkor megnyilvánult, amikor még bele sem fogtam áldásos tevékenységembe. De valamennyire érezhető talán az áldás ereje már akkor is, mert egy enyhe, lilás ködbe burkolódzó humanoid szokatlan módon reagálta le azt a jelenetet, amikor éppen a szürke reverendámba burkolództam. Legalább is ő annak vélte. Miután egyenesnek nem mondható vonalban elhaladt mellettem, valami belső hang hatására, úgy öt-hat lépés távolságban megtorpant. Majd felém fordult, és egy keresztet vetett magán. Vagy inkább magán kívül. Pár pillanattal később megváltoztak az arcvonásai és megindult felém. “-Na, most jön majd a kézcsók.” – gondoltam. De a katasztrófa nem következett be. Emberünk felocsúdott az iménti látomásából és ráeszmélt önnön balgaságára. Saját magát megmosolyogva valami bocsánatérés félét dünnyögött, majd tovább szambázott.
Szerinted mennyire röhögtünk?
Assziszi én vagyok Ferenc
Talán ezt látta meg bennem?
