Az öreg Pista nélkül lképzelhetetlen a Déli mélypontja. Vagyis, az a feljáró, ahol mi is nyomjuk a gesztenyét. De csak legyint somolyogva, amikor szóba kerül, milyen régóta etetjük már ott a népet. Önmagára mint őskövületre tekint, aki szinte eggyé vált az épülettel, a folyosó végződés falaival. A milliő szerves részét képezi. Képzeli. Nem tudja, hogy a zászlót már egy más Edmund Hillary tűzte ki előtte sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még lehetett kapni Esti hírlapot, akkor éppen azon a sarkon állt az Áhijja. Öcséimmel így neveztük őt, a fogyatékkal élő krampuszt, aki naponta kiállt, hogy megkeresse a kenyérre valót. Akkor csak csúfolódtunk rajta, de most már becsülöm.
De nem kevésbé a mi jóöreg Pistánkat sem. Családja fenntartásááért ácsorog ücsörögve naphosszat a hideg kövezeten, hogy saját a termesztésű (állítása szerint) dísztököket, diót, csodás virágokat és házilag befőzött ecsedli lekvárt pénzzé tegye. Sokan jöttek, mentek mióta ott üdögel karba tett kézzel. Ismer már mindenkit. Tudja ki a csibész, kiben bízhatunk, és mi a dörgés, ha jönnek a varjak. Az elmúlt évek alatt párszor már jelen voltam, amikor arra repült pár közteres és intézkedett. Egyszer még razziások is gyüttek. Nagyjából ugyanaz a koreográfia zajlik le minden alkalommal. Jönnek, kopogtatás nélkül, jobbára ismerik egymást. Kiszabják a büntetést, és ha az asszony nem teljesített otthon kellő minőségben, akkor még áru elkobzásra is sor kerül. Biza! De ritkán olyan morcosak. Régebben még bevitték az árusokat. Aztán megbüntetve kiengedték. Ma már más szelek fújnak. Nincs kapacitás előállítani a bűnös gazembert. Kitöltenek egy ívet, kezibe nyomják a másolatot, azt elhajtják. Aztán a zönkormányzatban megszavazzák a bírságot.
Tegnap is ez történt Pistával. De ő csak legyintett.
Pistabá a fosszília
